A szakaszvezető hosszú szolgálat után tért vissza otthonába, és megdöbbent attól, amit a házában látott.
Elhagyta a családját — a feleségét és két gyermekét —, hogy szolgálatba lépjen.
A szolgálat végén már napokat számolt a hazatérésig, mert nem bírta tovább a hosszú távollétet szeretteitől.
Amikor megérkezett a parancs, hogy különleges küldetésükről visszatérhetnek, összepakolta a holmiját, és egy percet sem vesztegetve sietett haza.
Egyenruhája gondosan volt kivasalva, de szemmel láthatóan megfakult, csizmáját pedig messziről hozott por borította.
Az egész úton azon gondolkodott, milyen lesz újra látni felesége és gyermekei arcát, érezni az otthon melegét és azt a pillanatot, amikor végre belép a házba.
Emlékezett az utolsó levelekre, amelyekben a lánya az öccséről mesélt, és a kutyáról, aki mindig ott volt, hogy megvédje őket.
De amikor az utcához ért, ahol a lakásuk volt, a szíve hevesebben kezdett verni. A felső erkélyről a szél égett levelek illatát hozta, és az utca csendes szomorúsága mintha azt súgta volna — valami megváltozott.
Már a kilincshez nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de belül enyhe nyugtalanságot és félelmet érzett — nem tudta, mi vár rá odabent.
Amikor belépett, látta, hogy a gyerekek egyedül vannak a kutyával, a felesége pedig nincs otthon. 😨😨
— Apa…? — kiáltotta a kislány remegve, felpattanva a helyéről.
— És anya hol van? — kérdezte nyugodtan a szakaszvezető.
A gyerek megdermedt a félelemtől, és amit válaszolt, az teljesen lesokkolta az apát.
A folytatás az első kommentben olvasható. 👇👇👇
A szakaszvezető mozdulatlanul állt, képtelen volt visszatartani az érzelmek hullámát. A lánya, aki a kutya mancsát szorította, alig tudott megszólalni:
— Anya… elment… valakivel… — a szavak elakadtak a torkán, de a tekintete mindent elárult.
A szakaszvezető előrelépett, szorosan átölelte a gyermekeit, és a szíve hevesen vert, mintha megérezné a közelgő bajt. Tudta, hogy nehéz döntéseket kell majd hoznia, de előbb meg kellett értenie, mi történt.
A kutya halkan morgott, mintha érezné gazdája nyugtalanságát. A szakaszvezető körbejárta a lakást, belenézett minden szobába: mindenütt rend volt, de a feleségének nyoma sem. Az asztalon egy levél feküdt — gondosan összehajtva, mintha rá várt volna.
Óvatosan felemelte, és a szeme elkerekedett: felismerte a felesége kézírását, de a tartalom hidegzuhanyként érte.
— Nem tudom… — kezdődött a levél, majd arról írt, hogy el kellett mennie, hogy megvédje a gyerekeket egy veszélytől, amiről ő semmit sem tudott, amíg szolgálatban volt.
A szakaszvezető térdre rogyott, átölelte a gyerekeit, és elszántan nézett rájuk. Megértette: a szolgálat véget ért, de az igazi harc most kezdődik — a családja biztonságáért és boldogságáért.
A szél odakint erősebben fújt, de már nem keltett nyugtalanságot — most egy új kezdet jelképe lett, ahol az apa ismét pajzzsá válik gyermeke számára, készen arra, hogy minden próbatételt kiálljon.
