A vonat a város felé száguldott. A fiatal férfi az ablakon bámult kifelé, gondolatban visszatérve a gyermekotthoni barátaihoz.
Sok év eltelt, de ő még mindig egyedül volt. Építkezésen dolgozott, miközben levelező tagozaton tanult az egyetemen.
Szívében azonban egy megválaszolatlan kérdés lappangott: ki volt az az ember, aki annak idején elvitte őt a gyermekotthonba?
Egy idős asszony, aki akkoriban takarítónőként dolgozott, mesélte, hogy egy férfi kézen fogta a fiút, és úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. Aztán becsöngetett, otthagyta a gyereket – és eltűnt.
Senki sem látta őt többé.
A fiúnak a mellkasán volt egy furcsa jel – nem égési seb, hanem egy anyajegy.
„Lehet, hogy az apám volt” – gondolta a fiú. Álmaiban ködös képek jelentek meg, és lelke mélyén meleg érzés élt – valami ismerős, valami saját.
De minden megváltozott azon a napon, amikor szemtanúja lett egy veszekedésnek az utcán.
Valaki egy idős hölgyre kiabált. Ő közbelépett, megvédte az asszonyt, és felajánlotta, hogy hazakíséri.
A nő könnyekkel a szemében fogadta el a segítséget.
Később, már a vonatkocsiban, az idegen asszony hirtelen észrevett valamit a fiún, amitől teljesen megdöbbent…
A folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Reszkető kézzel kigombolta az ingét – pontosan ugyanaz a jel volt a testén.
Bevallotta: ő volt az, aki egykor a gyermeket a gyermekotthonba vitte, mert félt a felelősségtől.
A fiú anyja beteg volt, segítséget kért, de ő elmenekült. Később azt hazudta, hogy a gyermek meghalt.
— Az anyám él? — kérdezte Nikita.
— Egy szélütés után… most egy idősek otthonában van. Itt, ebben a városban.
Katalin, a kalauz segítségével Nikita megtalálta az édesanyját. Azonnal felismerte:
— Tudtam, hogy életben vagy.
Eltelt két év. Az anya felépült, most pedig az unokáit pesztrálja. Katalin – ugyanaz a kalauz – Nikita felesége lett, és ajándékozott neki egy kislányt.
És azon a napon ezt mondta:
„A családunk nagyobb lesz.”
