A menyem és a fiam egyedül hagytak az erdőben, teljesen magamra, és elhajtottak: reméltem, hogy visszajönnek, de aztán furcsa hangokat kezdtem hallani 😨😢
– Anya, miért kell ezt ennyire túldramatizálni? Csak pihenj egy kicsit a friss levegőn, mindjárt visszajövünk – mondta a fiam, anélkül hogy a szemembe nézett volna.
– Igen, olyan szép itt… csend van, fenyőfák… Ülj csak le nyugodtan – tette hozzá feszülten mosolyogva a menye.
Leültettek egy fa alá, a kezembe nyomtak egy pokrócot és egy palack vizet. Még próbáltam viccelődni:
– És vissza… gyalog?
De csak egy válasz érkezett – az autóajtó csapódása. A kocsi porfelhőt kavarva elhajtott.
Először nem akartam elhinni. Csak néztem arra, amerre a kocsi eltűnt, és magamnak ismételgettem: Visszajönnek. Csak meg akarnak ijeszteni. Csak megsértődtem rájuk – és ez most egy furcsa vicc… De telt az idő. Aztán egy óra. Majd elkezdett sötétedni.
A félelem lassan lopakodott be, mint a hideg a csontjaimba. Leültem, átöleltem a térdeimet. A mellkasomban csomó volt – nem is annyira a hidegtől, mint a fájdalomtól. A fiam. Az én saját fiam…
– Tehát… már nem kellek… – suttogtam, miközben a könnyek végigcsorogtak az arcomon.
Azt hittem, itt a vég. Meghalni az erdőben, egy fa alatt, a hidegben, az árulásban, a magányban – így néz ki egy élet vége?
És ekkor… valahonnan távolról furcsa hang hallatszott. Talán vonyítás, talán mély morgás. Egyre közeledett. Visszatartottam a lélegzetem. Valami zörgött a bokrokban. A szívem őrülten vert. A fa törzséhez lapultam.
Aztán történt valami egészen váratlan…
Folytatás az első kommentben 👇👇
Alla Szergyejevna az öreg erdő talaján tért magához – kezei össze voltak kötözve, teste sajgott. Csak sötétség és magány vette körül. A fia, Pjotr és a menye, Marina, elhagyták őt az erdőben.
Mindez az örökség miatt. A pénz miatt. Az összeg miatt, amit Alla egész életében az unokájának félretett.
Emlékezett, ahogy Pjotr – amikor megtagadta tőle az „alig félmilliót” – dühösen kiabálta:
– Te Ványát választod, nem engem!
De ő nem választott. Csak látta, hogy az unokája küzd, tanul, álmai vannak. A fia pedig mindig a könnyebb utat kereste.
Most pedig itt van az erdőben. Étel nélkül, remény nélkül. Egy pillanatban hangot hallott. Egy fiatal lány vitatkozott magával egy kutyával az oldalán:
– Inkább a farkasokkal élek, mint egy árulóval.
Alla összeszedte maradék erejét, és suttogta:
– Segíts…
A kutya ugatni kezdett – és az ismeretlen nő belépett a kunyhóba. Aljonának hívták. Eloldozta az idős asszonyt, adott neki vizet, és miután meghallgatta történetét, csak annyit mondott:
– Nem vagy egyedül. Az én anyám is elárult engem.
Ettől kezdve együtt maradtak.
Eltelt egy hét. Az erdő hideg volt, ijesztő. A lány megbetegedett. Alig maradt vizük. Alla minden tőle telhetőt megtett, de az ereje is fogytán volt.
Aztán hirtelen – a kutya ugatott, és egy ismerős hang hallatszott:
– Nagyi! Hol vagy?
Ez Ványa volt. Végig ő kereste. Érezte, hogy valami történt. Úgy ölelte át, mint régen, gyerekkorában:
– Minden rendben lesz, nagyi. Itt vagyok veled.
Allát és Aljonát kórházba vitték. Ványa egy pillanatra sem hagyta el őket. Pjotrt nem jelentette fel – egyszerűen csak elengedte örökre.
Később, egy csésze tea mellett, Alla elmosolyodott:
– Még nincs vége az életnek. Talán még dédunokákat is ringathatunk, Ványuska…
Mellettük pedig Tocska, a kutya feküdt, halkan szuszogva. Most már mindenkinek új élete kezdődött.
