Egy idős házaspár odament az egyetlen erdei lakáshoz, és segítséget kért a tulajdonostól, hogy ott tölthessék az éjszakát. De amikor virradni kezdett, és a tulajdonos felébredt, mozdulatlan maradt, látva, mi történt a házában.
Ez a ház volt az egyetlen lakóhely az erdőben. Régi, de szilárdan épült gerendákra, egy kis kétemeletes vadászház. A házban egy fiatal férfi élt — a tulajdonos.
Ő egy volt erdész volt, aki sok évvel ezelőtt elveszítette a családját, és az egyedüllétet választotta. Itt vadászattal, tűzifa előkészítésével élt, és csak ritkán ment le a városba élelmiszerért.
Aznap este, amikor már sötét volt, a férfi halk kopogást hallott az ajtón. Általában ezen a vidéken nem lehetett embert látni, főleg a tél közepén. Kinyitotta az ajtót, és megdöbbent: az ajtófélfán egy idős házaspár állt.
— Fiam, — szólt kedvesen az idős asszony, — eltévedtünk. Csak ezt a fényt láttuk, és idejöttünk. Adnál nekünk egy helyet, ahol tölthetjük az éjszakát? Reggel, amikor felkel a nap, elmegyünk.
A férfi figyelmesen nézte őket. Az idős férfi szakálla zúzmarával borított volt, az asszony kezei a hidegtől remegtek. Elmondták, hogy a rég eltűnt fiuk nyomán jöttek az erdőbe.
Sok évvel ezelőtt idejött dolgozni, és soha nem tért vissza haza. Minden télen eljöttek, mintha a remény még nem hunyt volna el, hogy talán találnak valami nyomot.
De azon az éjszakán a fagy erősödött. A szél eltorlaszolta az ösvényeket, és már nem volt erejük továbbmenni.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd szélesen kinyitotta az ajtót:
— Gyertek be, — mondta. — Itt meleg van. 😥😥
Erősebbre rakta a tüzet, leültette őket az asztalhoz, és meleg teát öntött fa csészékbe. Az idős pár lassan felmelegedett, és a hálájuk tükröződött a szemükben.
Éjszaka hosszú ideig nem beszéltek. A fáradtság olyan nagy volt, hogy már nem maradt erő a beszélgetésre. A férfi elhelyezte őket a földszinti szobában, és felment a kis hálószobába az emeleten, és mindenki mély álomba szenderült.
Reggel, amikor az első napsugarak behatoltak az ablakon, a férfi kinyitotta a szemét, és különös, furcsa csendet érzett. Leszállt, és amit látott, megdöbbentette.
A folytatást az első kommentben lehet megnézni. 👇👇👇
A szoba üres volt.
Az asztalon, ahol tegnap teáztak, csak egy régi fénykép hevert. Aram odalépett, és a kezébe vette.
A fényképen egy fiatal fiú volt — mosolygós, erdészi egyenruhában. Mellette ugyanaz az idős pár, de évekkel korábban — sokkal fiatalabbak. A fénykép hátoldalán ez állt:
„Fiunknak, Aramnak. Szeretettel — anya és apa.”
A férfi keze remegett. Emlékezett, hogy gyerekkorától árvaházban nőtt fel. Azt mondták neki, hogy a szülei meghaltak, és nem maradt utánuk semmilyen nyom. De a fényképen a fiú szemei pontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a saját tükörképében látott.
Az ajtó nyitva volt. A hóban nem volt egyetlen ösvény sem — sem az érkezőké, sem a távozóké.
Aram kilépett a küszöbre, és hosszasan nézte a fehér erdőt. A szíve egyszerre lett nehéz és könnyű.
Talán valóban eljöttek. Talán nem. De azon a reggelen már nem érezte magát egyedül, és amikor az erdő szélén a nyomokat követte, találkozott a szüleivel — itt, ebben az erdőben, ahol minden befejezettnek tűnt, az élet ismét új kezdetet talált.
