Egy elegáns nő drága kabátban belépett a városi kórházba. Kapcsolatuk régóta formális volt már — a szeretet eltűnt, csak a csend és a számítás maradt. Nem búcsúzni jött, inkább a papírok miatt. De valami nyugtalanította belül.
A osztály bejáratánál egy körülbelül tízéves, ápolatlan kislány állt egy műanyag pohárral. A nő gondolkodás nélkül odadobott mellé pénzt és halkan odasúgta:
— Vegyél ennivalót.
De a kislány felnézett, és azt mondta, ami után a nő nagyon megbánta a tettét. 😱😨 Folytatás az első kommentben 👇👇
— Te valaha mondtad már neki, hogy szereted?
Ezek a szavak mintha átszúrták volna. A nő megállt, körülnézett — a kislány már elment.
A szobában a férje nyugodtan feküdt, nyitott szemmel. Odament és hosszú évek után először megfogta a kezét.
— Bocsáss meg… Azt hittem, még lesz időnk…
Az ő ujjai gyengén összeszorultak válaszul.
Két nap múlva meghalt. A temetésen nyíltan sírt, először nem rejtve el a büszkeség álarca mögött. Később lemondott az örökség egy részéről, és elkezdett segíteni gyermekotthonoknak. A sajtó zúgott, de ő hallgatott. Csak egyszer mondta:
— Néha egyetlen szó képes felébreszteni a szívet.
Egyszer újra elment a kórházhoz. A megemlékezési táblánál ugyanaz a kislány állt. A nő odament:
— Te vagy az?
— Köszönöm, hogy meghallgattál — válaszolta a kislány, majd eltűnt.
Azóta minden megváltozott. A nő eladta a házát, lemondott a pozíciójáról, eltűnt a társasági életből. Most már a gyermekotthonban lehetett vele találkozni, ahol meséket olvasott a gyerekeknek.
Egyszer a lakása ajtajában egy boríték jelent meg. Benne egy gyerekkép: egy férfi, egy nő és egy szárnyas kislány. A hátoldalán két szó:
„Még időben voltál.”
Tavasszal újra elment ugyanarra a padra a kórháznál.
— Köszönöm — suttogta.
És ekkor mellé telepedett a kislány. Az a bizonyos.
— Elmentél?
— Nem. Csak elkezdtél látni.
Nem csupán egy kislány volt. Az ő lelke volt. Az a rész, amit valaha elveszített — és most visszakapott.
