Valóban elment. Csak annyit mondott:
— Elég, nem bírom tovább — és távozott.😂
Ott ültem a konyhaasztalnál, bámultam egy üres csészét, és nem értettem, mi történik.🎉🎉
A legfurcsább nem is az volt, hogy elment, hanem hogy igazából nem lepett meg. Minden erre mutatott.
Őszintén szólva tíz éve már nem éreztem magam feleségnek. Másokért éltem. Ő meg a saját világában élt.😩
A folytatást lásd az első kommentárban.👇👇
Heti háromszor edzőterem, egészséges táplálkozás, tanfolyamok, maratonok. Még hatvanévesen is úgy nézett ki, mint egy reklámból: formás, mindig szűk pólóban, barna bőrrel — még télen is — és enyhén befestett halántékokkal.
A fiunk is egyetértett vele:
— Apa igazat mond, anya. Neked is járna az edzőterem, a kozmetikus, egy diéta…
De csak vállat vontam. Nincs idő diétázni, ha három fazék fő a tűzhelyen, és a teendők listája a hűtőn.
Azt mondta, hogy már nem vagyok nő, hanem nagymama.
Aztán egyszer csak hazajött, és ezt mondta:
— Elmegyek. Már nincs semmink közös. Élnem kell, lélegeznem. És te…
Megállt egy pillanatra, aztán folytatta:
— Már nem vagy nő. Háziasszony lettél. Nagymama. Én valakit akarok, aki élénk és élettel teli.
Csendben maradtam, majd leültem a kanapéra, és mondtam:
— Fejezd be, amit elkezdtél.
Ő csak vállat vont:
— Nem törődsz magaddal. Mindig köntösben vagy. Nem akarsz mozogni. Csak a leves és az unoka zoknijai érdekelnek. Elegem van. Egy ápolt és érdekes nő kell nekem. Egykorúak vagyunk, de úgy nézel ki, mint az anyám.
Két nap múlva összepakolt, letette az asztalra a kulcsokat, és elment.
Eltelt egy hónap. Majd még egy. A válás gyors volt. Eladtam a lakásrészemet, és kivittem egy kis garzont a város szélén.
Vettem egy virágos vízforralót, egy takarót bárányokkal — és először sok év után egy piros rúzst.
Egy barátnőm elvitt a fodrászhoz. Új fazon, festés, kezelés.
És hirtelen… könnyebbnek éreztem magam. Nyugodtabbak lettek az álmaim, a reggelek: kávé, séta a parkban. Nem sietve. Az unokák jártak, de nem minden nap.
És abban a csendben, sok év után először, magamra találtam.
Három hónappal a válás után a férjem felhívott:
— Tudod, jól nézel ki. Láttam a képeket az unokákkal.
— Köszönöm. Most már magamért is élek.
— Talán találkozhatnánk? Egy kávéra…
— Nem, köszönöm. Más terveim vannak.
Letettem. Könnyek nélkül. Bánat nélkül.
Szerintetek jól döntöttem?
